Kultúra

I’m Not There – Bob Dylan életei

Az életrajzi film műfaja egyfajta "szent tehénnek" tekinthető mind a készítők, mind a nézők szempontjából. Mint minden olyan filmes zsánerre, amelynek valósághoz való viszonya közvetlenebb, az életrajzi filmre is némiképp szigorúbb szabályok vonatkoznak, mint a társaira. A tartalmi kötöttség ugyanis az esetek döntő többségében formai kötöttséget is von maga után, ritkábban lehetünk tanúi szokatlan filmnyelvi és dramaturgiai fogásoknak, illetve újításoknak. Ez sokszorosan igaz a többé-kevésbé kortárs személyek életét feldolgozó alkotásokra, mert a "történelmi" személyeknél ez a kötöttség némiképp lazább, ez pedig nagyobb alkotói szabadságot enged meg, gondoljunk csak Milos Forman Mozart életét sajátos módon feldolgozó Amadeusára (1984), vagy a Rimbaud és Verlaine viszonyát boncolgató Teljes napfogyatkozásra (1995). Afféle elvont játszadozásra és komédiázásra pedig, mint amelynek az 1978-as Picasso kalandjaiban lehettünk tanúi, életrajzi filmben csak nagy ritkán akad példa.

Az utóbbi évek terméséből a jelentősebb életrajzi alkotások leginkább a tradicionális irányt követték. Ilyen például az Aviátor és a Johnny Cash életét feldolgozó A nyughatatlan. Ez utóbbi teljes mértékben hagyományos jegyeket mutat: majdnem teljesen lineáris cselekményvezetés, klasszikus felépítés és nagymértékű kiszámíthatóság jellemzi, a pszichologizáló jelleg ellenére (vagy éppen amiatt) is. Ezen 2005-ös darab óta azonban két nagyszabású zenész-életrajzot is láthattunk, amelyek már szemmel láthatóan eltérnek ettől a megszokott sémától. A 2007-es Piaf nemcsak a női főszereplő, Marion Cotillard elképesztő alakításával keltett feltűnést: időben merészen ugráló cselekménye, látványos és ötletes képi-dramaturgiai megoldásai szintén figyelemre méltóak. Felejthetetlen például az a jelenet, mikor a szerelme haláláról értesülő énekesnő kétségbe esetten kóvályog a lakásában, majd az egyik ajtón keresztül kilép a színpadra, és (némán!) énekelni kezd a közönségnek. A hatásos villanásokban bővelkedő filmalkotás tehát határozottan formabontó tendenciát mutat, de még messze nem annyira, mint a legújabb zenészportré: I’m Not There – Bob Dylan életei, amely koncepciójában és kivitelezésében egészen meghökkentően eredeti mű.

Todd Haynes rendező víziója szerint a zenész ellentmondásos, komplex lényét lehetetlen egységes tömbként szemlélni, ezért filmjében a zenészt hat különböző fiktív figura testesíti meg, melyek együttesen nyújtanak maximális hitelességre törekvő képet arról jelenségről, amelyet Bob Dylannek neveznek. Az öntörvényű kisfiú, az életet habzsoló sztár, a hagyományok őrzője, a poéta, az örök lázadó és szkeptikus, valamint a gospeleket daloló megtért bűnös történetei párhuzamosan futnak a néző szeme előtt, valódi "skizoid" filmélménnyel érzékeltetve az alakok mögött megbúvó Dylan ezerarcú személyiségét. Ha a néző magához tért a szokatlan alaphelyzetből, akkor is akad min töprengeni: a történetszálak külön-külön is kellőképp – majdnem azonos mértékben – fajsúlyosak, a tömény, enigmatikus szöveg és a változatos képsorok sűrű dzsungelében a befogadó szinte elvész, zavara egyre csak fokozódik. Az egészen hagyományos elbeszélő műfajok (a "vadnyugati" szál, a kisfiú és a színész sztorija) váltakoznak riport- és dokumentumfilmes beszámolókkal (a folkénekes vonala), továbbá fekete-fehér, artisztikus képekkel (Arthur Rimbaud vallatása a börtönben, Jude, a popsztár jelenetei.) Helyszínek és korok, a dramaturgiai és képi megoldások sokszínű kavalkádja, kaleiodszkópszerű kavargása ejt újra és újra ámulatba két és fél órán keresztül.

Ami közös Bob Dylan összes megjelenített énjében: mindegyik az egyéniség és társadalom, hamis és valódi művészet, közélet és magánélet, valamint az emberi korlátoltság és korlátlanság problematikáját feszegetik, méghozzá nem is csupán a felszínt kapirgálva. Az őszinte kérdések és tépelődések filmje ez, nem mindenre ad készre szabott, instant választ és ahol mégis, az se nem didaktikus, se nem megkérdőjelezhetetlen, sokkal inkább lakonikus és cinikus fricska. Mintha a kérdésfeltevés aktusa már önmagában is akkora gyönyörűség és kín lenne egyszerre, amely kitölti az alkotást, legtöbb esetben csak a megoldás homályos sejtetése történik, hol pedig még annyi se.

Mind tartalmilag, mind filmnyelvileg a legizgalmasabb vonal a Cate Blanchett által alakított Jude nevű zenész életének képsorai. Az csupán egy dolog, hogy Blanchett frenetikusan alakít, mert az már eddig is kiderült, hogy ha kell, egy sajtos szendvicset is úgy tud eljátszani, hogy a közönség megnyalja a tíz ujját utána, ezért a züllött, (és valóban nyughatatlan) hímnemű popikon megjelenítése a legkisebb gondot sem jelenti számára. Az absztrakció szintje ezen a szálon a legerősebb, gyakoriak a Piafból idézett jelenetre hajazó, közvetlen helyszínváltások (pl. a Jude-ot élesen kritizáló, vaskalapos kritikus a mellékhelyiség egyik ajtóján keresztül cirkuszi mutatványos sátorba keveredik, ahol felháborodva nézi Jude minden jó ízlést nélkülöző, provokatív produkcióját), a csapongó vágások és animációk, valamint a szokatlan kameraállások dominálnak.

A játékidő alatt a néző egyszer sem érzi nyeregben magát, amivel a film minden kétséget kizáróan eléri célját: a lehető legalaposabb és legsokrétűbb módon ad képet egy személyről és egy jelenségről, ugyanakkor teljes bizonytalanságban is hagy. I’m Not There – "nem vagyok ott", mondja a cím, ami csak megerősíti az uralkodó kételyt: Dylan ugyan állítólag ott van az összes bemutatott alteregójában, de egyikben sem kizárólag, sőt, lénye az összképben sem ragadható meg tisztán és maradéktalanul, vele együtt az igazság és a valóság sem érhető tetten, amit látszólag oly hűen próbál rekonstruálni és tükrözni a mű. Túlzás nélkül nevezhető mérföldkőnek, az életrajzi filmek történetében mindenképp: az egyik legbátrabb és legösszetettebb alkotás, vitatni lehet az erényeit, de elmenni mellette semmiképpen sem, annál is inkább, mivel önreflexív módon magának a műfajnak tart tükröt: lehet-e egyáltalán egy emberi lényről és az őt körülvevő világról hiteles képet festeni? Meg lehet-e mutatni a lényegét és az egészét, vagy csupán fel lehet villantani néhány aspektusát? Sajátosan eltávolító közlésmódjával nem vonja be nézőjét, hanem egyoldalúan külső szemlélővé teszi, így a patetikus és sematizáló portrék áradata között ez a darab igazi fehér holló.

A kérdés az csupán: innen merre tovább? Az absztrakció milyen fokára lehet még lépni, amely belefér az életrajzi film kategóriájába? Marionett figurák? Pantomim? Költői impressziók tájképekkel, netán állatokkal? Lehetséges, hogy innen már csak visszafelé vezet az út, akkor pedig a Bob Dylan életei magányos sziklacsúcs marad, sajátos zsákutca, amiből csak kihátrálni lehet. Mert aki ezen a téren valami izgalmassal és újszerűvel akar előrukkolni, annak ez a film igencsak magasra tette a lécet. Kérdéses, hogy ennek a műfajnak a kereteit lehet-e és érdemes-e tovább feszegetni. Mindenesetre kíváncsian várjuk a bátor vállalkozókat…

Eredeti cím: I’m Not There
Forgalmazza: Budapest Film
Rendező: Todd Haynes
Főbb szerepekben: Cate Blanchett (Jude); Ben Whishaw (Arthur); Christian Bale (Jack); Richard Gere (Billy); Marcus Carl Franklin (Woody); Heath Ledger (Robbie); Kris Kristofferson (Narrátor)
Gyártás: 2007 (USA)
Hossz: 135 perc

premium green coffee supplement
stat